1918. őszén minden városlakó, beleértve engem is, úgy érezte, hogy a megpróbáltatások véget értek. Senki sem gondolta, hogy a java még csak most kezdődik. Kicsiny országunk így súlyos válságba süllyedt. A cseh, román és szerb támadás a nagyhatalmak jóváhagyásával, olykor segítségével jöhetett létre. Így Magyarország szépen-lassan elveszítette egyes területeit. Sajnos a magyar csapatok, amiben én nem harcoltam egyre jobban vonultak vissza, ANTANT által kijelölt vonalak mögé. A cseheknek sikerült betörniük a megyébe, így az elsődleges célpontjukat, Balassagyarmat északi-területeit elfoglalták. Azonban én már a csehek megérkezése előtt is hallottam az ellenállásról. Az egyetlen kiutat az ellen csapatokban láttuk. Még arra is emlékszem, mikor ebédnél, délben arra figyeltem fel, hogy nincs harangszó, mivel a városból elvitték az összes harangot, azért, hogy az ütközetben lószert és egyéb alapfelszereltséget jelentő eszközöket készítsenek belőle. A mi rajunk konkrétan a laktanyához legközelebb eső templom harangját kapta meg, lőszer formájában. Még emlékszem, mikor megis említették milyen szépen szól ez a golyó, ugyanis ez a legnagyobb harang volt a városban. A két fontos helyszín, ami között helyetcseréltünk naponta, vagy inkább csehetheréltünk az a vasútállomás és a laktanya volt. Még a laktanya előtt lőttünk is magunkról egy Selfie-t a poén kedvéért.

Mivel a laktanyánál sikeresen ellenállltunk, a város elöljárósága megkezdte a polgárság szervezését. Ezután már szinte egyszerűen visszatudtuk szorítani a cseh csapatokat, de sajnos nem mindenki úszta meg sebek nélkül. A laktanyánál zajlott ütközetben, a cseh parancsnok hasonlőtt. Állapotom válságos... 

.